Kiemelt bejegyzés

Többé nem frissülő blog

Ez a blog többé nem frissül. Az új cikkek új helyen, a molnarcsaba.wordpress.com címen érhetők el.

2015. szeptember 4.

Cirill betűs Central Park

Jóska bácsi tudta, hol laksz, és hogyan tud téged tankkal meglátogatni – ezt a címet adta tanulmányának a hidegháborús szovjet térképek egyik kutatója (Jóska bácsi Sztálin gúnyneve). A szovjet hadvezetés szinte centiméteres felbontású adatokkal rendelkezett az ellenség településeiről. E térképek olykor naprakészebbek voltak a helyieknél, és olyan adatokat is tartalmaznak, amelyek gyakran a hivatalos térképekből sem derülnek ki.

Az eltévedés olyan huszadik századi dolog. Ha 2015-ben bekötött szemmel elvisznek egy a mobiltechnológiába beleszületett fiatalt a világ bármely részére, nem esik pánikba. Előveszi okostelefonját, amely pillanatok alatt összekapcsolódik a Föld körül keringő GPS-műholdakkal, és pontosan megmutatja az illető helyzetét. Ha előzőleg letöltötte a megfelelő fájlokat vagy a telefon adathálózathoz tud kapcsolódni, azonnal ráhelyezi őt a térképre, és az eltévedés kizárható.
A mából visszatekintve nehéz elképzelni, hogy akár csak néhány évtizeddel ezelőtt is milyen nehéz volt megbízható térképészeti adatokhoz jutni, főként a világ vasfüggöny túloldalán lévő részéről. Márpedig a szuperhatalmak katonai vezetői mindent megtettek, hogy pontosan megismerjék az ellenséges országok területét a stratégiai jelentőséggel bíró katonai objektumoktól kezdve az ipari létesítményeken át minden elképzelhető részletig. E törekvésben a szovjetek megelőzték a NATO erőit, a térképezésbe fektetett elképesztő erőforrásokat pedig haderejük eltérő struktúrája indokolta. A második világháború után a Szovjetunió a világ leghatalmasabb tankhadseregét építette ki, és ebből adódóan a Nyugat meghódítását szárazföldi offenzívával gondolta kivitelezni. Ehhez pedig minden részletre kiterjedő térképekre volt szüksége. Ezzel szemben az Egyesült Államok a légierőre helyezte a hangsúlyt, így a kivételes jelentőségű területek (például Moszkva vagy Leningrád) kivételével megelégedtek a 1:250 000 méretarányú térképekkel (ez a felbontás nagyjából megfelel a legtöbb, Magyarországról kiadott autós atlasz részletességének).
Az orosz katonai térképezés nagy hagyományokra tekint vissza. A hadsereg térképészeti parancsnokságát a napóleoni háborúk keserű tapasztalataiból tanulva alapították, és lehettek bármilyen rezsimváltások, a kartográfusokat minden hatalom nagy becsben tartotta. A nagyüzemi térképezés a második világháború végével indult be. Sztálin parancsára Szibéria legzordabb vidékeiről is 1:10 000-es méretarányú (az átlagos Budapest-térképeknél kétszer-háromszor nagyobb felbontású) térképeket kellett készíteni, olvasható a Wired magazinban.
Ez nem volt mindig veszélytelen feladat. A szibériai tajgákra küldött térképészek munkája nem sokban különbözött a gulágokon raboskodó foglyokétól. A téma egyik legismertebb szakértője, a korábban az orosz hadsereg térképészetén dolgozó Alekszej Posztnyikov visszaemlékezésében leírja, hogy amikor a hatvanas években Szibériában járt térképezni, az egyik fán bevésésre lett figyelmes. A feliratot egy 1948-ban ott járó kollégája hagyta, és arról tájékoztatott, hogy az expedíció valamennyi teherhordó rénszarvasa elpusztult, a magukkal hozott élelmet pedig a medvék falták fel. Gyakornokával megpróbáltak gyalog eljutni a kétszáz kilométerre lévő folyóig. Soha többé nem hallottak róluk.
A bezárkózó Sztálin halála után az utód Hruscsov figyelme a külföld felé irányult, és a hadsereg teljes erővel nekilátott először a kommunista blokk európai országai, illetve a frissen függetlenedő afrikai gyarmatok feltérképezéséhez. Kartográfusok ezreit küldték külföldre, akik a szabadon hozzáférhető helyi térképek felhasználásával, adataikat személyesen ellenőrizve, pontosítva, illetve új térképeket rajzolva derítették fel a számukra kijelölt területeket. Afrikának a mai napig vannak olyan, civilizációtól távol eső területei, amelyekről az egyetlen hozzáférhető és pontos forrást e szovjet katonai térképek jelentik.
Persze az orosz katonai stratégákat elsősorban a két legfőbb ellenség, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia városai érdekelték. Egyúttal azonban ezek voltak azok a területek, amelyekről a legnehezebb volt első kézből származó információt szerezni. Mégis sikerült nekik, gyakran a helyi hatóságok rendelkezésére álló adatoknál is nagyobb részletességgel. Bár arra az amerikai FBI kémelhárítói is felfigyeltek, hogy a szovjet nagykövetség munkatársai minden egyes, nyilvánosan kiadott amerikai térkép első vásárlói között voltak, de mint a Szovjetunió széthullásának idején nyilvánosságra került térképek bizonyítják, azokat talán csak amatőr kiindulási alapnak tekinthették.
A térképezés kultúrája olyan fontos Oroszországban, mint Franciaországnak a bor, nyilatkozta a Wirednek nem kis büszkeséggel egy másik volt katonai térképész. Megbecsülni is szinte lehetetlen, hány kartográfus dolgozott a Szovjetunióban, mégpedig azért, mert legtöbbjük szigorúan titkos munkát végzett. Csak a kijevi kartográfiai intézetben ezren rajzolták a térképeket. Az elkészült, nyugati helyszíneket ábrázoló atlaszlapok száma sem ismert, de biztosan milliós nagyságrendű. A nyolcvanas évek végén az addig a legszigorúbban őrzött térképek milliói kerültek ki egy csapásra a piacra. A függetlenedő szovjet köztársaságokban állomásozó katonák mindent értékesítettek, ami a kezük ügyébe került. Volt olyan amerikai térképkereskedő, aki 1989 zűrzavaros hónapjaiban helikopterrel repült Észtországba, aktatáskájában negyedmillió dollárral. Hazafelé már egymillió térképlappal teli ládákkal utazott.
Ha összehasonlítjuk a szovjet térképeket az angol vagy amerikai térképészeti intézetek által kiadott nyilvános társaikkal, számos különbségre lehetünk figyelmesek. A szovjet térképek általában sokkal részletesebbek. Az angol Chatham város térképéről például az angol nemzeti térképészeti hivatal, az Ordnance Survey munkatársai valahogy lefelejtették a királyi haditengerészet helyi tengeralattjáró-bázisát (a szovjetek nem), egy másik helyen pedig egy kutatóközpontot hagytak le a térképről. A Medway folyó hídjait pedig mintha centiről centire felmérték volna, a térképeken pontos információk szerepelnek a teherbírásról, a szélességről és az építéshez használt anyagokról is.
A térképek tehát egyértelműen tele vannak olyan adatokkal, amelyeket sem a nyilvános kiadványokból, de még a kémműholdak légi felvételeiből sem lehetett összeszedni. Vélhetően térképész kémek tömegei méricskéltek, rajzolgattak hoszszú éveken keresztül a nyugati városok utcáin. Hasonló a helyzet az Egyesült Államokban is. A hidegháborús paranoia idején felcseperedő amerikaiak számára érthető módon borzongató érzés lehet, hogy a szovjetek a nagyvárosok minden egyes épületéről, az elektromos és vízhálózat szerelvényeiről, sőt még a buszmegállók elhelyezkedéséről is pontos információval rendelkeztek, és az ismerős utcákat, tereket cirill betűs nevekkel illették. Mintha már ők lettek volna otthon.
Kérdéses azonban, hogy pontosan mi volt a célja e térképekkel a szovjet hadvezetésnek. Rajtuk ugyanis sok olyan információ is megtalálható, amely szükségtelen még a tankinvázióhoz is (hidakon valóban át kell haladnia egy menetoszlopnak, de a buszmegállókra nincs különösebb szüksége). A szakértők többsége úgy véli, hogy a cél az ellenséges ország működésének, ipari, közlekedési infrastruktúrájának pontos megismerése volt. Méghozzá kevésbé hódítási céllal, sokkal inkább az otthon is alkalmazható részletek kifürkészésének szándékával. A valós motivációról hivatalos információk természetesen nincsenek és nem is lesznek, az oroszok ugyanis semmilyen részletet nem árulnak el az egész projektről, amely mind a mai napig szigorúan titkos. Komikus, hogy eközben az amerikai külügyminisztérium bizonyos esetekben az Amerikáról rajzolt szovjet katonai térképek adatait is felhasználja ahhoz, hogy a nemzetközi határokat a legpontosabban meghatározhassa.
Mindenesetre a hadsereg igényeit teljes mértékben kielégíthetik ezek az atlaszok, főként a hozzájuk csatolt szöveges útmutatókkal együtt. Vannak bennük táblázatok, amelyek például a hangok terjedéséről tájékoztatnak a helyi terepviszonyok között (efféle információt is csak személyes felméréssel lehet gyűjteni). Kimérték például, hogy egy eltörő faág reccsenését nyolcvan méterről, a gyalogosok menetelését földúton háromszáz, országúton hatszáz méterről lehet meghallani, a tank berregése egy kilométerre, a puskalövés négy kilométerre is elhallik. Valakik kiderítették továbbá, hogy az amerikai vidéken akár nyolc kilométerről is meg lehet pillantani egy égő cigarettát, s a katonák fegyverzetének felderítéséhez száz méter közelségbe kell kerülni. Becsléseket végeztek arról is, hogy a helyi útviszonyok közepette, az időjárástól függően milyen gyorsan haladhatnak a gyalogosok, a szállítójárművek és a tankok.
A hidegháború befejeződésével nyilvánosságra kerültek a Szovjetunió területét ábrázoló térképek is, amelyeknek leginkább maguk a volt szovjet állampolgárok veszik hasznát. Míg ugyanis a titkos hadi térképezés talán ott volt a legjobb a világon, a köznép által megvásárolható térképek fabatkát sem értek. Szándékosan félrevezették őket, szellemes módszereket dolgoztak ki módszeres torzításukra (a magyar hatóságok hasonló gyakorlatáról Álcsúcsok című cikkünkben írtunk 2014. február 15-én). A kisebb régiókat ábrázoló térképeket kis felbontású,
1:2 500 000 méretarányú térképek nagyításával állították elő. Ezek így bár nagyobbnak tűntek, semmivel sem tartalmaztak több információt, mint az eredeti lapok. A pontos térképeket ferde szögből lefényképezve, majd a fénykép alapján újrarajzolva szándékosan áthelyeztek településeket, megváltoztattak távolságokat, irányokat, hogy alkalmatlanná tegyék a térképet a valódi tájékozódásra.
Sokan a használhatatlan térképek miatt évtizedekig átkozták a szovjet tömb országaiban dolgozó kartográfusokat hozzá nem értésük miatt. Nagyon el voltak tévedve.

2015. augusztus 8.