Stratégia a zuhany alatt

Visszavonul minden idők legnagyobb női sakkozója, Polgár Judit. Bár szinte sohasem indult női versenyeken, mert igazi kihívást csak a férfi nagymesterek jelentettek számára, nem hiszi, hogy a nők születetten lennének gyengébbek a sakkban. A környezet és az emberrel szembeni elvárások viszont meghatározzák a sorsukat.

Miért vonul vissza?
– Ilyen döntés nyilvánvalóan nem egyik napról a másikra születik meg az emberben. Nem vagyok hirtelen természetű, a versenyszerű sakkozás abbahagyásáról hozott döntés pedig különösen nehéz volt, hiszen amióta az eszemet tudom, a sakk volt az életem. Huszonöt éve vezetem a női világranglistát, több mint harminc éve sakkozom, és az olimpiai második helyezés most szép pillanat a visszavonulásra. Az elmúlt két évben annyi minden történt velem, ami bár a sakkal, de nem a versenyzéssel kapcsolatos, hogy egyre nehezebb volt a gyakori utazást kívánó aktív sportot és a többi elkötelezettségemet összehangolni. Dolgozom az alapítványunkban, sakkszakkönyvet írtam, a sakk mint készségfejlesztő eszköz pedig bekerült a Nemzeti alaptantervbe. Az oktatási programunk csaknem száz iskolában van jelen. Válaszút elé kerültem tehát, és én maximalista vagyok. Ha valamit csinálok, abban teljes mértékben el akarok mélyülni. Ahogy három évtizede a sakkban mélyültem el, amennyire csak képes voltam rá, most továbblépek, és az oktatásra fogok koncentrálni.
– Számos legenda forog közszájon arról, hogy a szülei milyen eszközökkel nevelték, edzették önt és a testvéreit gyerekkorukban. Önszántából kezdett sakkozni, vagy kötelező volt?
– Édesapám nevelési elmélete szerint egy dologra kell fókuszálni, amikor a gyermeket tanítjuk. Ez már a születésünk előtt megfogant benne: amikor megismerte édesanyámat, már akkor arról mesélt neki, hogy hat gyermeke lesz, és e szerint fog velük foglalkozni. Aztán három gyereknél megálltak, mert gondolom, nem volt könnyű velünk az élet. Zsuzsa nővérem kezdett sakkozni, méghozzá akkor, amikor véletlenül megtalálta a sakk-készletet a fiókban. Ekkor három és fél éves volt, és abban az időben matematikával is „komolyan” foglalkozott. Négyéves korában elérte az első nagy sikerét, és apám ekkor úgy döntött, hogy nem lehet egyszerre csinálni a matematikát és a sakkot is, és az utóbbit választották. Méghozzá azért, mert abból versenyeket rendeznek, és a versenyek eredménye objektíven megmutatja, hogy ki a jobb. Persze később mindannyian rájöttünk, hogy nem ilyen egyszerű a kép.
– Ön hogyan kezdett játszani?
– Mivel Zsuzsa és Zsófia már sakkozott, nekem a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ezzel kell foglalkoznunk otthon. És a többiek számára is magától értetődő volt, hogy belőlem is sakkozó lesz. A szüleim feladták a munkájukat, és pedagógusként a mi oktatásunkra koncentráltak. Apám ezer százalékig hitt bennünk, anyám volt a motor, amely lehetővé tette, hogy mindez működjön. Voltak nehezebb időszakok, főleg a szüleimnek. Kevesen támogatták a felfogásukat, és még kevesebben bíztak abban, hogy sikerülhet nekik.
– Már akkor, néhány évesen is kitöltötte a sakk a teljes napját?
– Fokozatosan nehezedtek az edzések. Kezdetben naponta csak egy-két órát sakkoztunk, megtanultuk a lépéseket. Aztán nyolc-kilenc évesen már öt-hat órát biztosan sakkal foglalkoztunk. Magántanulók voltunk, így időnként le kellett vizsgáznunk a tantárgyakból. Tanulással a vizsgák előtti időszakban törődtünk. Az általános iskola első néhány évében ez igen könnyen ment, hiszen akkor még nincs sok tanulnivaló. Később pedig már nem volt fontos a számunkra, milyen jegyeket kapunk, csak annyira, hogy elvégezzük az iskolát. Akkor már egyértelmű volt, hogy mindannyian hivatásos sakkozók leszünk, így csak erre kellett koncentrálnunk. A gyakori külföldi utazások alkalmával pedig rengeteget tanultunk a gyakorlati életből, sokkal többet, mint amennyit egy átlagos iskolásnak alkalma van megismerni a világból.
– Nem hiányoztak a korukbeli gyerekek?
– Sportolás közben találkoztunk más gyerekekkel. Pingpongoztunk a sakk mellett, amolyan kiegészítő testmozgásként. A belvárosi lakásunk melletti pincében működött egy asztaliteniszklub. Ott játszottunk, és természetesen kortársakkal edzettünk együtt.
– Hogyan fogadta önöket a többi sakkozó, akik között, gondolom, idős bácsik voltak többségben?
– Ez nem elsősorban nekem okozott nehézséget, hiszen én már harmadik voltam a sorban, és mire elkezdtem versenyezni, a többi sakkozó, úgymond, kellőképp meg volt puhítva. Megtapasztalhatták már, hogy kisgyerekkel kell játszaniuk, aki nyer is ellenük. Persze külföldön sokan nehezen viselték ezt. Tizenkét éves koromban vertem meg az első nagymestert. Később mondták, hogy a parti után az előtérben, a lift mellett verte a fejét a falba. Egyéntől függ, ki hogyan viseli az ilyet. A nyolcvanas években a sakkban is sokkal erősebben éltek a megszokások, az elvárások. Akkoriban feltűnt mindenkinek, ha a több száz férfi játékos között van egy kislány, aki győz. Kilencéves koromban nyertem az első jelentős nemzetközi tornámat New Yorkban. A nyolc partiból az első hetet megnyertem, a nyolcadikban döntetlen is elég volt a győzelemhez. Az ellenfelek közül akadt, aki csodált, más káromkodott vagy kezet sem fogott. Viszont másnap az újságok címoldalára kerültem, hiszen nem volt előtte senki, aki ilyen fiatalon, ráadásul lányként ilyen sikereket ért volna el. Ma már más a helyzet: a gyerekkorú nagymestereken kis túlzással nem lepődik meg senki.
– Amikor kiderült, hogy még a testvéreinél is sikeresebb sakkozó lesz, ők hogyan fogadták mindezt?
– Korábban én is feltettem magamnak a kérdést: miért nem rivalizáltunk egymással soha? Mert soha nem versengtünk egymással, soha nem irigykedtünk a másik sikereire. Arra jutottam, hogy a közöttünk lévő erős összetartást a külvilág ellenséges hozzáállásának és az ebből fakadó nehézségeknek köszönhettük. Olyan sok támadás érte a családunkat, hogy mindez már csak dacból is összekovácsolt minket. Bármelyikünk sikerét közös jutalomként éltük meg, a közös edzések elismeréseként. Különösen Zsófival edzettünk sokat együtt. Abszolút szurkoltunk egymásnak.
– A tizenéves fiatalok számára általában nem elég, ha csak a pingpongedzésen találkoznak a társaikkal, főként az ellenkező neműekkel. Soha nem akart sakkozás helyett inkább bulizni menni, társaságba járni?
– Sosem voltam az a bulizós típus, főként itthon. Nagyon ritkán elmentem ismerősökkel diszkóba, de nem igazán vágytam rá. Külföldön a versenyek után, ha jó volt a hangulatom, jól játszottam, gyakrabban mentem kikapcsolódni. Sohasem merült fel bennem, hogy a sakk helyett bármi mást is csinálhatnék. Valószínűleg azért, mert gyermekkoromban túl hamar jöttek az eredmények, szinte folyamatosan sikerélmények értek. Egyszerűen nem volt akkoriban hullámvölgy, amely elbizonytalanított, elkedvetlenített volna. Persze később voltak olyan időszakok, amikor nem ment a játék, nem jöttek az eredmények, de akkor már elég idős voltam ahhoz, hogy ezt feldolgozzam anélkül, hogy mindent feladnék.
– Egy évtizedek óta aktív sakkozó hogyan készül fel a versenyekre? Ugyanolyan intenzív edzésre van szüksége, mint az újoncoknak?
– A sakk ugyanúgy működik, mint a pénz. Nincs az a pénz, amelyet ne tudnál elkölteni, de ha valaki a közepes életszínvonallal is megelégszik, ahhoz nincs szükség végtelen vagyonokra. A sakkra ugyanez igaz: minimális gyakorlásra mindig szükség van, hogy az ember felkészültnek mondhassa magát, és ne maradjon szégyenben, de ha fölsőbb szintekre akar lépni, a napi tizennégy órányi felkészülés sem elég. Ez sok éljátékosnál kiégéshez vezet, hiszen olyannyira bekerülnek a szüntelen gyakorlás, elemzés végeláthatatlan spiráljába, hogy egy idő után már nem képesek élvezni a játékot.
– Pénzkereseti foglalkozássá válhat a sakk?
– A sakk nem lehet munka, legalábbis ha valaki sikeres akar lenni. Az ember nem tud benne előrelépni, ha kötelességnek tekinti, mert olyankor épp azok a részek kapcsolódnak ki az agyában, amelyekre a sakkhoz a legnagyobb szükség van. Én úgy tapasztaltam, hogy a legnagyobb eredmények akkor jönnek, ha minden egyes idegszálammal a játékra koncentrálok. A legtöbb játékos még a zuhany alatt is a legjobb stratégián gondolkozik.
– Kell önnek sakktábla és bábuk a gyakorláshoz, vagy fejben történik az egész?
– Mindenki azt gondolja, aki eljön hozzánk, hogy tele vagyunk edzőfigurákkal, pedig az az igazság, hogy olyan sok partit láttam már az életemben, és olyan szoros kapcsolatba kerültem a bábukkal, hogy nincs már rájuk szükségem a gyakorláshoz. Olyan ez, mint amikor egy jól ismert város térképét képzeljük el. Nem kell lerajzolnunk az utcákat, hogy elképzeljük az útvonalat két hely között.
– A számítógépek hogyan hatnak a jelenkori sakkra?
– Én 1989-ben, tizenhárom évesen kaptam az első laptopomat, amikor Magyarországon még igen keveseknek volt hordozható számítógépük. Akkoriban néhány ezer játszma volt az adatbázisunkban, mostanra ez a szám jócskán tízmillió fölött van. Tehát tízmillió múltbéli parti minden lépését elemezni tudjuk. Ennek hatására az utóbbi tíz-tizenöt évben drasztikusan megváltozott a sakk. Sokkal inkább sporttá vált abban az értelemben, hogy a felkészülés célszerűbb, tudatosabb lett. A mostani éljátékosok nagy figyelmet fordítanak a formaidőzítésre és a stresszhelyzetek kezelésére. Régen sokan abba a hibába estek, hogy hiába voltak versenyen kívül remek játékosok, ott és akkor ezt nem tudták megmutatni a közönségnek, mintha vizsgadrukkjuk lett volna. Az ezredfordulóig a felkészülés idején sakktábla volt előttünk. Figurákat tologattunk naphosszat, beszélgettünk, és élveztük az izgalmas hadállások megoldását, majd leírtuk a konklúziókat egy füzetbe vagy a számítógépbe. Ehhez képest manapság a játékosok nem is hordanak maguknál sakk-készletet, csak a komputer előtt ülnek egész nap. Így a korábban megszokottnál sokszor több adatot tudunk feldolgozni. Megvizsgálhatjuk, hogy a következő ellenfelünk hogyan reagál a különféle lépésekre, mik az erősségei és a gyengéi. Tizenéves koromban tízkilónyi jegyzetet hordtam magammal a versenyekre. Ma már elég egy számítógép.
– Van különbség a férfi és a női sakkozók képességei, adottságai között?
– Csak két olimpián indultam a nők között, később már férfiakkal versenyeztem, mert akkor fejlődhettem igazán, ha nagyobb kihívásoknak kellett megfelelnem. Kétségtelen, hogy a nők átlagos Élő-pontszáma [sakkranglista-pontrendszer, melyet megalkotójáról, Élő Árpád fizikusról neveztek el] jóval alacsonyabb, mint a férfiaké. Ennek oka szerintem főként a sztereotípiákban és a külvilág hozzáállásában keresendő és nem az öröklött biológiai különbségekben. Huszonöt évvel ezelőtt egyszer egy nagymester azt mondta nekem: „Nővel játsszak? Legközelebb mivel, kutyával?” Akkoriban a nők szinte áttörhetetlen skatulyában éltek. De a saját gyerekeimen és az én neveltetésemen is láttam, hogy a környezet milyen hatalmas mértékben befolyásolja a gyerekeket, legyenek fiúk vagy lányok.
– Inkább az öröklött tehetségének vagy a gyakorlásnak, tanulásnak tulajdonítja, hogy a világ legjobb női sakkozója lett?
– Nyilvánvalóan fontos, hogy az ember milyen alkat. Én maximalista, versenyző egyéniség vagyok. Az eredmények nyolcvan-kilencven százalékáért az elvégzett munka a felelős, nem az öröklött képességek. Olyan korán kezdtem el sakkozni, hogy a játék, mondhatni, a második anyanyelvem. A sakk által pedig a versenyszellemem is erősödött, hiszen a győzelmek örömöt adtak, és még többet akartam belőlük.
– Hogyan neveli a gyerekeit? Követi édesapja elveit?
– Nem, a gyerekeim iskolába járnak. Nekem aktív sakk-karrierem volt, a férjem is praktizáló állatorvos, így azt a fajta nevelést, amelyet a szüleim folytattak, ha akartuk volna, akkor sem tudtuk volna megvalósítani. A gyerekek sakkoznak az iskolai sakkszakkörben, néha versenyeznek is, de nem olyan magas szinten és nem olyan fanatikusan. Persze a sportoló szülők nem egyszerű emberek. A saját elmaradt sikereiket próbálják a gyerekeiken keresztül átélni, és nincsenek tisztában azzal, hogy ez nagyon sokszor ártalmas a gyerek számára.
– Egyetlen cím hiányzik az eredményei közül: nem lett férfivilágbajnok. Hiányzik?
– Persze jó lett volna, ha sikerül, hiszen 2005-ben egészen közel jutottam hozzá, és biztos nagy élmény lett volna. De a titulus nem hiányzik. Nincs bennem hiányérzet.

2014. szeptember 6.