A számítógép forradalmasította a szervezet belsejébe betekintést engedő diagnosztikát, de az orvos sosem válik kiküszöbölhetővé, tartja Palkó András radiológiaprofesszor, az Európai Radiológiai Társaság korábbi elnöke. A radiológus szerint mára sokkal biztonságosabbá vált a röntgenvizsgálat.
Medikusként miért választotta a radiológusi szakmát? Azt gondolná az ember, hogy egy fiatal orvostanhallgató számára a betegekkel való kapcsolat, a gyógyítás élménye az igazán fontos.
– Mindenki csodálkozott a döntésemen, hiszen a radiológia akkor még igencsak periferiális területnek számított. Azt tudtam magamról, hogy a sebészet vagy más operatív terület nem nekem való. 1977–78-ban kezdődött a radiológia robbanásszerű fejlődése, így joggal gondolhatta az ember, hogy a megfelelő eszközök birtokában igazán jelentős eredmények érhetők el a területen. Addig az alagsorba telepített röntgengép, a sötétkamra és a nedves hívó jelentette a radiológiát, de már eljutottak hozzánk az első hírek az ultrahang-diagnosztikáról, arról, hogy a komputertomográf, a CT hamarosan a mindennapi orvosi gyakorlat része lehet, és a mágneses rezonancián alapuló képalkotás, vagyis az MR bekerül majd a betegellátás eszköztárába. Mindig is vonzott a diagnosztika, mert olyan izgalmas nyomozást jelent, mint egy Sherlock Holmes-regény cselekménye.
– A betegek tudatában vannak az önök munkájának? Hiszen a pácienseket a kezelőorvosuk küldi röntgenre vagy MR-re, majd ugyanő közli velük a diagnózist.
– Rajtunk, radiológusokon áll, hogy milyen mértékben tartjuk a kapcsolatot a betegekkel, és mennyire veszünk személyesen is részt a kezelésükben. Én és a kollégáim már a vizsgálat előtt is tájékoztatjuk a betegeket, hogy milyen technikát fogunk használni a diagnózis felállításához, és ha az eredmények szükségessé teszik, a vizsgálat után is beszélünk velük. Az orvoslás fejlődésével és az átlagéletkor kitolódásával egyre többször találkozunk krónikus betegekkel, akiket hoszszú időn keresztül számos alkalommal kell vizsgálnunk. Ugyanazokat a betegségeket, amelyek korábban sokszor a betegek viszonylag gyors halálával végződtek – ilyenek a daganatos és a szív-érrendszeri betegségek –, ma már hosszú időn keresztül kezelhetjük. A visszajáró betegek pedig tudatában vannak a radiológus gyógyításban betöltött szerepének.
– A nyolcvanas években valóban gyökeres változások történtek a radiológiában, új műszerek váltak a mindennapi rutin részévé. De mi történt azután? Már csak a meglévő módszereket tökéletesítik, vagy új, közvetítő fizikai jelenségen, úgynevezett modalitáson alapuló vizsgálati eljárások megjelenése is várható?
– Noha mindig érhetik meglepetések az embert, egyelőre nem látjuk azt, hogy elterjedhet új modalitáson alapuló módszer a közeljövőben. Kutatások rengeteg területen folynak, de ezek kimenetele kétséges. Ám folyamatosan javul a meglévő módszerek tér- és időbeli felbontása. Ma már akár a dobogó szív működésének egyes fázisait külön-külön is vizsgálni tudjuk. De ami ennél is fontosabb, hogy az informatika mára minden részletét átszőtte a szakmánknak. Ma már az összes radiológiai vizsgálati eljárás – beleértve a klasszikus röntgent is – digitálissá vált. A felvételek a számítógép képernyőjén jelennek meg. A számítógépek, azontúl, hogy megjelenítik, elraktározzák a felvételeket, egyre inkább részt vesznek magában a diagnosztikus munkában is. Segítik a betegség felismerését, azonosítását, az ismételt vizsgálatok alkalmával pedig a vizsgált elváltozás – például egy daganat – időbeni változásának nyomon követését. A különböző eljárásokkal készített felvételeket a komputer együtt is képes elemezni, ily módon egy elváltozás addig rejtve maradt jellegzetességeit ismerhetjük föl.
– Ez azt jelenti, hogy a számítógép képes arra, hogy egy röntgenfelvételen önállóan felismerjen egy tumort?
– Ha a megfelelő szoftvereket használjuk, igen, bizonyos esetekben ez ma már működik. Az más kérdés, hogy ezt a feladatot rá merjük-e bízni egy gépre emberi közreműködés nélkül. Én abban bízom, hogy erre a jövőben sem kerül sor. Ennek ellenére, ha megnézzük a számítástechnika utóbbi tíz évben végbement fejlődését, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a komputerek nem fogják kiváltani az orvosok szerepét a gyógyászat mechanikus eljárásaiban. De az orvosok akkor sem maradnak munka nélkül, mindössze a valóban rátermettséget és szellemi bravúrt igénylő feladatok elvégzésére fordíthatják intellektuális kapacitásukat.
– Amikor több mint három évtizede radiológusnak szegődött, mire számított, hol fog tartani ez a szakma a XXI. század elején?
– Ha volt is némi fogalmam erről-arról, azt, ahová mára jutottunk, akkor még elképzelni sem lehetett. A technikai fejlődés minden területére igaz, hogy hiába próbálunk előretekinteni, esélyünk sincs megjósolni a jövőt. A mostani kutatások alapján annyit azért valószínűsíthetünk, hogy talán meg tudjuk majd mondani, hogyan reagál a tumor a műtétre, a gyógyszeres vagy a sugárkezelésre. A kutatások a klasszikus morfológiai kérdések megválaszolása felől egyértelműen a funkció, a működés diagnózisa irányába viszik a radiológiai szakmát.
– Említette a sugárkezelést, és az emberben felmerül, hogy miért nem a radiológusok foglalkoznak a sugárterápiával is. Hiszen a két szakma által használt fizikai jelenségek nagyon hasonlók.
– Ugyanonnan indultunk valóban, és én még tanultam az egyetemen sugárterápiát is. A tudományos fejlődés következtében azonban olyan bonyolulttá vált a diagnosztika és a sugárterápia külön-külön is, hogy mára elképzelhetetlenné vált, hogy ugyanaz a szakember átlássa mindkettőt. Sőt már a radiológia sem egységes szakma. Vannak kollégák, akik az idegbetegségek diagnózisával foglalkoznak, én pedig a hasi daganatokról és a sürgősségi ellátásról tudok talán többet az átlagnál. Ez természetes folyamat. Ahogy nő és mélyül egy területen felhalmozott tudásanyag, a részterületek képviselői függetlenedni kezdenek, és idővel különálló tudományágként határozzák meg magukat.
– Sokan félnek a röntgenvizsgálattól és általában a sugárzáson alapuló vizsgálati eljárástól, mert attól tartanak, hogy egészségkárosító. A sugárterhelés szükséges rossz vagy bizonyos mértékig kiküszöbölhető?
– Az adott eljárás fizikai jellemzőitől függ, hogy milyen mértékben jelent veszélyt a betegre. De a fejlődés ezen a területen is nyilvánvaló. A CT-készülékek jelenleg használatos típusai és a modern vizsgálati eljárások például harmad-negyed akkora sugárterhelést rónak a betegre, mint az előző generációs berendezések [a CT is röntgensugarakkal dolgozik]. Azáltal, hogy a hagyományos röntgenfelvételek digitálissá váltak, gyakorlatilag megszűnt annak a veszélye, hogy meg kell ismételni a vizsgálatot a felvétel tökéletlensége miatt. A szoftverek ugyanis szinte minden zavaró hatást kiküszöbölnek, kis túlzással nem lehet mit elrontani a képen. Az emlődiagnosztika, amely sugárterhelés szempontjából igen kényes terület, ugyancsak sokkal biztonságosabbá vált a digitalizálás hatására. Az erek, emésztőszervek jobb megjeleníthetőségét szolgáló kontrasztanyagoknak is újabb és újabb generációi jelennek meg, amelyek sokkal kevésbé károsítják a vesét, ritkábban váltanak ki allergiás reakciót.
– Igaz, hogy az MR-vizsgálatnak gyakorlatilag nincs mellékhatása?
– Jelenlegi ismereteink szerint az MR semmilyen említhető kockázattal sem jár. Ennek ellenére, ahogy egyre nagyobb mágneses térerőt gerjeszteni képes elektromágnesekkel felszerelt készülékek jelennek meg, óvatosnak kell lennünk, mert ekkora mágnesesség már érzékelhető pillanatnyi fiziológiás reakciót vált ki a szervezetben. Nem beszélve arról, hogyan hat azokra a fémtárgyakra, amelyek a vizsgálati helyiségben tartózkodó embereknél maradtak. De összességében az MR továbbra is teljesen ártalmatlan diagnosztikai eljárásnak számít.
– Ha az MR-gép által keltett hatalmas mágneses tér, amely az interneten elérhető videók tanúsága szerint könnyűszerrel magához tud rántani egy kerekes széket vagy hordágyat is, semmilyen maradandó hatással nincs az emberre, akkor mire lehetnek jók azok a néhány grammos mágneseket rejtő térdpántok, amelyeket a televíziós vásárlási műsorokban árulnak?
– Az egészségügyi tevékenységnek van egy sajnos igen széles területe, amely a sarlatánság és a szélhámosság közötti határvonalon mozog.
– Eljuthat-e addig a képalkotó diagnosztika, hogy szükségtelenné tegye a belső szervek műtéti feltárását igénylő betegségmegállapító eljárásokat?
– Talán látott már Star Trek-filmet [az Enterprise űrhajó jövőbeli kalandjairól szóló tudományos-fantasztikus tévésorozatok és mozifilmek]. Ott az orvosok egy tricordernek nevezett univerzális diagnosztikai eszközt használnak, amelyet csak meglóbálnak a páciens előtt a levegőben, és máris kiírja, hogy mi a baja. Ez a gépi diagnosztika elméleti végpontja. Ez persze csak fantasztikum, mégis ez szolgálná legjobban a betegek érdekeit. Ezért a gépi diagnosztika területén végzett kutatások többsége éppen a munka algoritmizálását, komputerizálását szolgálja, méghozzá abból a célból, hogy mindinkább kiküszöbölhetővé váljanak az orvosok által elkövetett hibák. Ma már a legtöbb esetben objektív módon mérhető adatok sorozata szüli meg a diagnózist, és határozza meg ezáltal a szükséges kezelést. Persze az emberi intuíció, kreativitás és döntési képesség sosem válik kiküszöbölhetővé.
– Hogyan viszonyulnak az orvosok ahhoz, hogy a számítógépek bizonyos mértékben átveszik feladataikat?
– Van egy bizonyos ellenállás, mert hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az orvoslás művészet. A művészet pedig kevéssé szereti a szabályokat. Márpedig ha beengedjük a számítógépeket mindennapi munkánkba, ott könyörtelen szabályok lépnek működésbe. De ettől még ez a jövő, ez egyértelmű.
Palkó András radiológus egyetemi tanár 1953-ban született Budapesten. A Pécsi Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát 1977-ben és radiológusi szakvizsgát 1981-ben. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Radiológiai Klinikájának tanszékvezető egyetemi tanára, igazgatója. Az Európai Radiológiai Társaság volt elnöke.
2014. január 18.
