Kiemelt bejegyzés

Többé nem frissülő blog

Ez a blog többé nem frissül. Az új cikkek új helyen, a molnarcsaba.wordpress.com címen érhetők el.

2015. június 16.

Sarokpont

Moszkvában tudományos tanácskozást tartottak a minap az Északi-sark ökológiai és gazdasági szerepéről. Egy rutinjellegű kutatói konferencia talán nem kerülne be a hírekbe, de a nemzetközi északi-sarki fórum inkább volt politikai erődemonstráció. Az északi országok ugyanis lassan egy évtizede igyekeznek geológiai adatokkal bizonyítani, hogy az Északi-sark térsége az ő felségterületük.



Az emberiség rövidlátását okak szerint bizonyítják a történet mozgatórugói. Mivel a fosszilis tüzelőanyagok folyamatos égetése miatt megnövekedett a légkör szén-dioxid-szintje, az erősödő üvegházhatás melegíti a Föld éghajlatát. Az emelkedő hőmérséklet miatt hamarosan teljesen elolvadhat az Északi-sark területén lévő jégsapka. A felolvadó jég jelentősen megemeli majd a világtengerek szintjét, de a politikusok jobban figyelnek az Északi-tenger újonnan feltáruló hajózási útvonalaira és eddig kiaknázhatatlan olaj- és gázmezőire. Ezek pótolhatják a máshonnan lassan elfogyó olajkészleteket, és zavartalanul folytatódhat tovább az eddigi környezetszennyező gyakorlat.
Természetesen az országok energiaigényét ki kell elégíteni, és ha ez nem lehetséges a megújuló energiaforrásokból, marad a régi olaj, gáz és szén. Az Északi-sark készletei tetemesek lehetnek, de nem kifogyhatatlanok, így az északi országok – legfőképpen Oroszország és Kanada, de Norvégia, Svédország és Grönland révén Dánia is – bejelentették igényüket a térség vizeire. Jurij Trutnyev, az orosz természetierőforrás-ügyi miniszter bejelentése szerint az Oroszország által igényelt területekről akár százmilliárd tonna olaj is kinyerhető a jövőben. A bejelentés csak napokkal előzte meg Law-rence Cannon kanadai külügyminiszter moszkvai látogatását, ahol az orosz kollégájával, Szergej Lavrovval közösen tartott sajtóértekezleten egyetértésben hangoztatták, hogy bár vannak vitáik, az ENSZ illetékes bizottságának a tudományos adatok alapján kell majd döntenie a területi igényeket illetően, tudósít az Associated Press hírügynökség.
Az egyetértést csak a diplomáciában szokásos előzékenység követelte meg, valójában egymásnak élesen ellentmondó álláspontot képviselnek. Állításaikat pedig mindannyian geológiai adatokkal igyekeznek alátámasztani. Erre az 1982-ben aláírt ENSZ tengerjogi egyezmény rendelkezései miatt van szükség, amelyet az Egyesült Államokat kivéve szinte minden jelentős állam ratifikált. Az egyezmény szerint az országok alapesetben part menti vizeik kétszáz tengeri mérföldes (370 kilométeres) sávjában gyakorolhatják jogaikat. Ha azonban megfelelő geológiai adatokkal bizonyítják, hogy kontinentális talapzatuk (selfjük) távolabb nyúlik a kétszáz tengeri mérföldes sávon, akkor további százötven tengeri mérföld (278 kilométer) széles tengerre tarthatnak igényt, de felségterületük legfeljebb száz tengeri mérfölddel (185 kilométerrel) nyúlhat a 2500 méternél mélyebb vizekbe. A dolog nem olyan egyszerű, mint amennyire tűnhet, ugyanis a geológiai kivételeket tárgyaló 76-os cikkely rövidre sikerült (mindössze hatszáz szó), így túl általánosan fogalmaz. A szöveg szerint olyan tengeri területre támaszthat igényt egy ország, amely alatt a tengerfenék saját kontinentális talapzata „természetes meghosszabbítását” tartalmazza. A természetes meghosszabbítás pontos meghatározását elmulasztották, így ez értelmezés kérdése. De mi is az a kontinentális talapzat?
– A kontinensek szétszakadásakor a távolodó kőzetlemezek közötti rés egy ideig húzódik, majd árkosan szakad be. A létrejövő óceáni meder tehát nem fokozatosan mélyül, hanem széles sávban viszonylag sekély marad, majd hirtelen mélyül. A kontinensek széle tehát nem ott van valójában, ahol a víz kezdődik, hanem jóval beljebb – nyilatkozta lapunknak Horváth Ferenc geofizikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem geofizikai és űrtudományi tanszékének egyetemi tanára. – A kontinentális talapzat területén legfeljebb kétszáz méter mély lehet a tenger. Ezt követi a kontinentális lejtő, majd az óceáni medence, amely már három-négy ezer méter mély.
A kontinentális talapzatok geológiai kutatásából következtetni lehet az akár több ezer kilométerre fekvő tengerfenék ásványi összetételére is. Minthogy az óceánok szemközti partjai mentén húzódó kontinentális talapzatok egykor összefüggő területet alkottak, geológiai értelemben testvérek, kőzettani jellemzőik szinte tökéletesen megegyeznek. Ha olajat találnak például Dél-Amerika keleti partjai mentén, azonnal fölvásárolják az Afrikától nyugatra lévő talapzat megfelelő területének koncessziós jogait.
Lomonoszov-hátság – ez a területi vita alapja az Északi-sarknál. E tenger alatti hegységet 1948-ban fedezték föl szovjet sarkkutatók, és a moszkvai egyetemhez hasonlóan Mihail Lomonoszovról, a XVIII. században élt orosz polihisztorról nevezték el. A hátság 1800 kilométer hosszan húzódik az Oroszországhoz tartozó Új-szibériai-szigetektől a földrajzi Északi-sark alatt a kanadai Ellesmere-szigetig. Csúcsai 3300–3700 méterrel emelkednek a környező tengerfenék fölé, így magasabb, mint a Kárpátok. Amint azt a Wired magazin geológus szerzője megjegyzi, a térképek alapján sem a kanadai, sem az eurázsiai kontinentális talapzathoz nem kapcsolódik közvetlenül, így furcsán hat, hogy több ország is saját talapzata természetes meghosszabbodásaként hivatkozik rá. Hogy ezen állítások nem teljesen légből kapottak, annak hátterében a hegység valószínűsíthető geológiai története áll.
– Az Atlanti-óceán közepén húzódik észak–déli irányban a Közép-Atlanti-hátság. Itt tör felszínre az új óceáni anyag, amely hízik, és emiatt távolodik egymástól Amerika, illetve Európa és Afrika. Ennek a hátságnak az északi folytatása a Jeges-tengerben a Gakkel(Nansen)-hátság, amely párhuzamos a kérdéses hovatartozású Lomonoszov-hátsággal – mondja Horváth Ferenc. – A Gakkel(Nansen)-hátság mentén még napjainkban is távolodik egymástól az eurázsiai és a kanadai–grönlandi kőzetlemez, aktivitását a gyakori földrengések is jelzik. Így, ha visszaforgatjuk az időt, a Lomonoszov-hátság régen Eurázsiához csatlakozott, annak északi peremvidékét alkotta.
Ha tehát a terület földtörténeti múltja alapján akarunk dönteni az Északi-sark tulajdonjogát illető nemzetközi vitában, akkor az oroszoknak és a norvégoknak van igazuk. Az érvényes nemzetközi törvények azonban a jelenlegi állapotot veszik alapul, amely szerint viszont a Lomonoszov-hátság egyik ország talapzatához sem kapcsolódik. Ilyen alapon egyébként mi is követelhetnénk egy kis darabot az Északi-sarkvidékből. A Spitzbergáktól keletre fekvő Ferenc József-föld fagyos szigetvilágát ugyanis egy osztrák–magyar expedíció fedezte föl. A Monarchia nem érdeklődött iránta túlzottan, így nem is nyilvánították hivatalosan gyarmattá. 1926-ban a szovjetek előbb értek a szigetekre a norvégoknál, így végül a Szovjetunió része lett.
Elképzelhető, hogy a Lomonoszov-hátság egykori helyzete alapján döntenek majd a vitában, a területi követelések geológiai múlttal való alátámasztása azonban könnyen abszurd eredményekre vezethet.
– Észak-Amerika egykor Európához tartozott, kétszázmillió évvel ezelőtt közös kontinenst alkottak, amely később a Pangea nevet kapta. Ezek szerint Amerika a miénk, vagy fordítva, Európa Amerika felségterülete – mutat rá az érvelés tarthatatlanságára Horváth Ferenc. – Millió hasonló probléma merülhet föl. Madagaszkárra Mozambik jelenthetne be igényt, a Vörös-tenger két partján lévő államok egymás felségterületén helyezkednek el.

2010. november 6.