Ma a zászlók a nemzeti hovatartozás legegyértelműbb szimbólumai. Nem volt ez mindig így, az első zászlónak nevezhető ókori jelképek (amelyek jobban hasonlítottak papírsárkányra, mint szövetzászlóra) inkább hadosztályokat, semmint nemzeteket jelöltek. Természetesen akkor modern nemzetkoncepció sem létezett még. Az első nemzeti zászló a dán lehetett, amelyet egyes mondák a XIII. századig vezetnek vissza.
Az összes hasonló, keresztet formázó északi zászló ennek mintájára jött létre. A mienkhez hasonló trikolóros felépítésű zászlók sorában a holland lobogó jelent meg először, 1572-ben, bár akkor még nem a mostani piros-fehér-kék összeállításban, hanem narancssárga-fehér-kékben. Ezt az úgynevezett hercegi zászlót azóta is történelmi lobogónak tekintik Hollandiában, és innen eredeztethető a holland sportszurkolók hagyományos narancssárga szerelése is.
A magyar zászlókra amellett, hogy egyes rajtuk megjelenő szimbólumok őstörténeti eredete valószínűsíthető, erősen hatott a mindenkori európai zászlószerkesztési korszellem – derül ki Cs. Kottra Györgyi Magyar zászlók a honfoglalástól napjainkig című albumszerű, gazdagon illusztrált könyvéből. A honfoglaló törzseket (bár Anonymus szerint saját zászlóik voltak) vélhetően saját totemállataik alapján különböztették meg. Abban az időben a nyugat-európai zászlókon sem a textil felületén szerepeltették az uralkodó jelképét. A szövet inkább kísérője volt a rúd csúcsára szerelt jelképnek, hasonlóan a római légiók aranysast ábrázoló szimbólumához. Szent István a jelképek szintjén is tudatosítani akarta a korábbi időkkel való szakítást, ezért zászlajának csúcsán latin kereszt szerepelhetett, a textilrész pedig német mintára a hatalmat jelképező bíbor lehetett.
A kötet végigköveti hazánk történelmét a zászlók szemszögéből. A jól ismert csaták, hadjáratok, uralkodóváltások mellett pedig kevéssé tudott, de annál érdekesebb jelképtörténeti epizódok is előkerülnek. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után az osztrákok által lefoglalt nyolcvan magyar hadi zászlót elpusztították. Világosnál hatvan zászlót foglaltak le, amelyeket aztán Szentpéterváron hadi trófeaként mutattak be. A zászlókat övező bajtársi gondoskodást jól jellemzi, hogy a szigorú büntetéssel való fenyegetés ellenére sok alakulat megtagadta a lobogó átadását. Inkább elégették, elásták vagy apró darabokra szabdalva részleteiben menekítették meg. Ez igen veszélyes volt, hiszen Haynau parancsa szerint „aki a forradalmi jelek viselésével a pártütést segíti, az életét veszti”. Éppen a kockázat miatt alakulhattak ki az elrejtett, aztán a represszió enyhülése után megtalált zászlók megmenekülését övező legendák, és válhattak később szakrális tárgyakká a zászlók.
(Cs. Kottra Györgyi: Magyar zászlók a honfoglalástól napjainkig. Kossuth Kiadó–Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2011. Ára: 6990 forint)
2011. szeptember 10.
