Kiemelt bejegyzés

Többé nem frissülő blog

Ez a blog többé nem frissül. Az új cikkek új helyen, a molnarcsaba.wordpress.com címen érhetők el.

2015. június 25.

Képlemez az ágyék előtt

A rózsa neve című regény jelentősen átírt, új kiadása kapcsán újra a figyelem központjába került a történelmi krimi. Nemrégiben interjút adott lapunknak Steven Saylor, akinek római kori regényei növelték a műfaj népszerűségét Magyarországon. E divat háttere azonban korántsem egyértelmű.


A latin olyan, mintha magyar lenne – nyilatkozta Umberto Eco a minap annak kapcsán, hogy néhány helyen átírta legsikeresebb regényét, A rózsa nevét. Állítása szerint a hibák javítása volt a fő célja. Például növényeket kevert össze az eredeti, 1980-as változatban, illetve paprikát emleget, holott azt akkor még csak az Európa számára ismeretlen Amerikában termesztették. A fanyalgókat efféle érvekkel nehéz lecsillapítani. A nehezen cáfolható vélekedés szerint a latin idézetek lefordításával (magyarul: eltüntetésével) az író fogyaszthatóbbá próbálja tenni a művet a mai, tanulatlanabb generáció számára is. Kérdéses, hogy e korrekcióra valóban szükség volt-e. A mű eredeti formájában is a múlt század egyik legfontosabbnak tartott irodalmi műve, noha vélhetően az olvasók nagy többsége már az eredeti változatot forgatva sem értette a középkori eretnekmozgalmakhoz köthető latin mondatokat. A rózsa neve szinte egyöntetű irodalomtudományi elismertsége annak fényében érdekes igazán, hogy a regény egy középkori kolostorban elkövetett gyilkosságsorozat földerítését követi végig. Műfaját tekintve így krimi, amelyet gyakran a pejoratív töltetű „szórakoztató irodalom” részének tekintenek.
Magyarországon évtizedekig Eco és A rózsa neve volt a történelmi krimi szinonimája, minthogy – dacára a mű sikerének – a kiadók valamiért nem törekedtek más, hasonló műfajú könyvek kiadására. Csak a legutóbbi években váltak ismertté és alkalmanként sikeressé azok a magyar szerzők, legfőképpen a második világháború táján játszódó regényekkel jelentkező Kondor Vilmos, akik történelmi krimiket alkotnak.
Talán néhány évvel korábban kezdődött, de a múltban játszódó detektívtörténetek népszerűsége külföldön is emelkedőben van. A modern kultúrafogyasztási szokásokat ismerve pedig nem meglepő, hogy a népszerű irodalmi műfajokat a televíziós, illetve filmes adaptációk megjelenésén lehet a legjobban tetten érni. A hatás kétirányú: a sikeres filmek a témával foglalkozó irodalmi művek iránti keresletet is növelhetik (amint történt az a Kleopátra, a Tudorok, a Róma vagy a Spartacus című filmek, sorozatok esetében). Bár korábban is voltak a múltban, például a vadnyugaton játszódó tévés krimik, jelenleg a Maureen Jennings kanadai író regényei alapján készített Murdoch nyomozó rejtélyei című sorozat a legismertebb. A XIX. század utolsó éveiben dolgozó torontói detektív a kor legmodernebb találmányait, az ujjlenyomat-vizsgálatot, az elektronikát vagy a röntgenképkészítést alkalmazza. A történetek javára írható, hogy a szereplők nem rendelkeznek a kort meghaladó tudományos ismeretekkel. Az egyik epizódban például úgy készítenek röntgenfelvételt, hogy az expozíció közben az egyik rendőr a képlemezt az ágyéka előtt tartja, és még meg is kérdezi, hogy ez nem veszélyes-e.
Persze bizonyos értelemben a klasszikus krimik is történelmiek: Marlowe és Poirot jórészt a háború előtt, Holmes a XIX. század végén működött. A kalandjaikat feldolgozó regények és novellák azonban első megjelenésük időpontjában kortárs történeteket meséltek el. Nehéz tehát ezeket történelmi kriminek tekinteni, ahogy Jane Austen művei sem történelmi regények.
– Sok krimi idővel történelmivé válhat, ha a mai olvasók szemszögéből nézzük. Én azokat a műveket tekintem történelminek, amelyek a múlt század húszas-harmincas évei előtt játszódnak – mondja Benyovszky Krisztián, a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem magyar nyelv- és irodalomtudományi intézetének oktatója és a Bevezetés a krimi olvasásába című kötet szerzője. – A történelmi krimi valóban az utóbbi időben lett igazán népszerű, a klasszikus krimiszerzők, mint például Agatha Christie művei között legfeljebb periferiális szerepet tölthetett be.
– Attól, hogy valami a múltban játszódik, még nem történelmi krimi. Vannak a középkorban játszódó bűnügyi történetek, amelyek ennek ellenére semmiféle történelmi jellegzetességgel nem rendelkeznek. Tehát a történetet változtatás nélkül áthelyezhetnénk ötszáz évvel későbbre. Ezeket a műveket én nem tekintem történelmi kriminek – vitatkozik kissé Benyovszkyval Varga Bálint, az Agave Kiadó ügyvezetője és a krimi műfajtörténetét is érintő Magándetektívek című könyv írója. – A történelemnek részének kell lennie a regény történetének. Ha Steven Saylor bármelyik történetében a neveket, helyszíneket megváltoztatva áthelyezzük máshová, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a római történelem nélkül értelmüket veszítik. A történelemnek és a cselekménynek tehát szimbiózisban kell élnie.
A népszerű jelzővel illetett irodalmi műfajok közül a történelmi krimi igényli talán a történet társadalmi kontextusának legalaposabb ismeretét a szerzőtől. Bár ezek fikciós művek, így az előtérben zajló cselekmény nagyrészt a fantázia szüleménye, az olvasók – akik között sok történész is akad – igen kritikusak a történelmi pontosság kérdésében. A regényfolyamokban gondolkodó szerzők, például Steven Saylor, így nem spórolhatják meg a történet minden apró részletének kutatását, nem bolygathatják meg a történelmet. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a történelmi krimik mentesek az anakronizmusoktól. A bűnüldözés ma ismert intézményei a XIX. század második felében kezdtek kialakulni, tehát az az előtt játszódó és hivatásos nyomozókat fölvonultató történetek szükségszerűen történelmietlenek.
– Nem okvetlenül baj, ha egy szerző tudatosan anakronisztikus, és olyan tulajdonságokkal látja el vagy olyan módszerek használatára jogosítja föl szereplőit, amelyek abban az időben nem léteztek – mondja Benyovszky Krisztián. – Ez természetesen csak józan határok között történhet, és nem is célja az íróknak. Ők ugyanis jellemzően történészek, művészettörténészek vagy a történelemben igen mélyen járatos műkedvelők, akik szaktudásukat fölhasználva a többi krimi közül kitűnő műveket alkothatnak.
Külön kell azonban választani a nyíltan vállalt történeti bukfencet, amellyel az olvasók, akik belemennek a játékba, a kezdetektől tisztában vannak, a szerző nemtörődömsége vagy lustasága miatt létrejött véletlen hibáktól. El kell tehát fogadnunk, hogy nem történelemkönyvet, hanem kitalált regényt olvasunk. Meglepő, de sokaknak ez nem megy.
– A magyar olvasástanítás egyik legnagyobb problémája szerintem, hogy nem hagy teret az olvasó fantáziájának. Az emberek emiatt úgy szocializálódnak, hogy az olvasott szöveget gyakran tényként értékelik – mondja Varga Bálint. – Nyolc éve adunk ki történelmi regényeket, és azóta folyamatosan kapjuk az olvasói reklamációkat arról, hogy e művek nem tökéletesen pontosak. Sokan nem értik, hogy ezek nem szakkönyvek, hanem regények.
A kiadóvezető szerint e jelenség másik oka, hogy a magyar irodalomból hiányzik az a fajta népszerű tényirodalom, amely az angolszász országokban rendkívül népszerű. Bár ismeretterjesztő könyvek születnek, ezek többsége inkább olyan szakkönyv, amelyből kihúzták a bonyolultabb szakkifejezéseket. Hiányzik tehát belőlük a sztori, az az egész művön átívelő fonal, amely segíti az olvasót, hogy végigérjen a köteten. Ilyen könyvet kétségtelenül nehéz írni, hiszen szigorú elvárás vele szemben, hogy sorról sorra a tudományosan igazolható valóságról szóljon, mégis egy regényhez hasonlóan sodró történetvezetése legyen. Kevés az igazán jó tollú és elegendően alapos műveltséggel rendelkező szerző. E műfaj hiányában gyakran a történelmi krimiket tekintik népszerű tényirodalmi műveknek, noha nem azok valójában.
Viszont a műfaj népszerűségének hátterében is, legalábbis részben, az igazán lebilincselő ismeretterjesztő művek hiánya állhat. Miközben sok történész talán lealacsonyítónak találja a nem szakértő tömegek számára való írást, addig a történelmi krimikben a laikusok mellett ők is találhatnak olyan részleteket az adott korról, amelyeket addig nem tudtak. Sőt a krimiolvasókon belül jól elkülöníthető társadalmi csoportot alkot az angolul academic readersnek (tudós olvasóknak) nevezett közösség. Ők egyetemi professzorok, akadémikusok, akik bevallva vagy sem, talán a bűnügyi történetek segítségével ellensúlyozzák tudományos munkájuk emelkedettségét. Umberto Ecóról tudható, hogy már jóval A rózsa neve megírása előtt is rajongója volt a detektívregényeknek. A kutatók számára ez tehát egyfajta populáris köntösbe bújtatott intellektuális játék.

2011. szeptember 24.